Egy vámpír a Végzethez
Végzet! Te vagy ki elviszel minket
Sötét árnyak közé, halott szemek elé
Te vagy ki végigkísérsz utunkon, s annyiszor elébünk állhatnál
Akár gáncsoló láb a rohanó elé, s mégsem teszed.
Miért van hogy a gyengét végzed akár vadász a sebzett borjút ,
S vént élni hagysz, vént ki csak reád vár.
Kínzod lelkét, s kívánja
Ó bárcsak megtörtént volna ősidők óta
S ő végezte volna
A véres acél, mit forró tűz s kalapács edzett
Vagy a szúrós ág mi íjból kiszállt
S egyszer eljön a pillanat mikor minden sötétbe borul
Szemünk elfordul az anyagi világtól, s mire újra látja azt
Mit engedsz neki
Akkorra már nincs a könyörgés, nincs többé szenvedés
S akkor miért féltünk ettől egész életen át?
S akkor ki vagy te?
Gyilkos vagy megmentő?
Nem…nem …az igazság nem ezúttal nem a mérleg két oldalán billeg
Hisz csak tolvaj vagy…tolvaj ki lelket rabol attól ki szereti azt
De ki az kit nem fog meg hálód?
Ki az kinek ajtaját nem nyitja tolvajkulcsod?
Hisz nincs olyan hogy mindent lehet…vagy tán mégis
Mond ki az? Tudom hogy tudod s félsz
Hisz eztán majd hozzá fohászkodom majd hogy sose legyek a tiéd
Tudod ezt jól, s én is hogy félsz.
S látom hogy reszketsz!
Te ki maga vagy a félelem!
S ki olyan mint te, kevés él a világon.
Olyan ki más lelkét lopja azért hogy saját életét táplálja
Olyan kit az ördög vértezett fel ahhoz hogy elvegyen.
De ki kíván ilyen életet élni?
Akár a szúnyog, ki vörös nedűért áldozza életét,
S ezzel újracsinálja magát hogy többet lophasson.
S mikor már lényükkel árasztják el a glóbust,
Akár sűrű sav a bogarat ki vénusz légycsapójába keveredett.
Addigra már túl késő hogy visszacsináljunk mindent.
Hmm…látom szemed immáron a valóságot látja
Átlát már álcámon…hisz ki ismerné ily jól a kárhozottak életét
Mint ahogy én eléd vetettem az imént.
Nem tudom mitől félsz hisz egyek vagyunk
Lélekrablók mindketten! Ha hazudnék vesd elém kedvesem!
Ne harcolj ellenem
Hisz én nem azért lettem
Hogy hálód bekebelezzen!
Hisz te is tudod az érzést milyen az…
Milyen…mikor a népek ijedten figyelnek téged
S reszketve emelik fel lesve a fejüket, akár a gazella
Mikor az oroszlán száraz gallyra lép.
S talán akkor már késői a futás…
Miért nem szólsz?
Miért nem rettegsz?
Szavamtól már nem szenvedsz…
Hát legyen!
Látom elhidegültél teljesen!
De tudd meg! E föld népemé lesz véglegesen!
S mikor már reszket a világ tőlem!
Én leszek a vadász, te pedig az őzem!