Alkonyodik...
Már egy órája ébren vagyok: nyitott szemmel fekszem, bár még mozdulatlanul, és várom, hogy a felső világot birtokba vegye a sötétség.
Mozdulatlanul fekszem, de érzem, ahogy a kőlap és a föld pórusain leszivárog hozzám a közelgő éj hidege és krizantémszaga, amelybe más távoli, izgató illatok is vegyülnek; orrcimpáim megrezzennek és kitágulnak, szívverésem meggyorsul, dermedt tagjaim zsiborogni kezdenek...
Hamarosan...
Hamarosan iszonyatos erő lök fel fekhelyemről, átsiklom tömlöcöm falain és felröppenek a város fölé; ott fogok majd keringeni, amíg új áldozatra nem találok...
De most még korán van, és a jóllakottság csömöre sem szállt el teljesen belőlem... Ezek a percek a legnehezebbek... Ilyenkor felidéződik bennem elvesztett üdvösségem, és megborzadok attól, amivé váltam: élő halottá, akit olthatatlan vérszomja felébreszt éjjelente, és arra kényszerít, hogy tovább terjessze a fertőzetet...
Ó, Isten, akit akaratom ellenére elhagytam, megszünteted-e egykor kárhozatomat, elküldöd-e a szabadítót, aki kihegyezett karót döf szívembe?...
Körülöttem már forgolódnak, nyöszörögnek, kéjesen nyögdécselnek a társak, vérhabos ajkuk szélét nyalogatják, érzik ők is: közel a perc...
Nemsokára lehullanak a lakatok, csikorogva sarkig tárulnak a kapuk, félrecsúsznak a kriptalapok...
Már csak nehezen tudok uralkodni magamon, reszket minden porcikám, fekete nyelvemmel körültapogatom duzzadt ajkaim...
Ó, hogy szomjazom!...
Most, most mindjárt megrendül a föld, kinyílnak a sírok, fölemelkednek a koporsófedelek, leplek, lebernyegek csattognak, denevérkarmok, farkasfogak villognak a krizantémszirmait hullató holdfényben...
Föl, Föl!... Ütött az óra!...
Kaffogva, vijjogva özönöljük el a várost, robogjunk végig a kihalt utcákon, röpdössünk a terek fölött, kulcslyukakon, kéményeken át surranjunk be a házakba, ahol még riadt, magatehetetlen emberi lények lapulnak!...
Kezdődjék a vadászat!...

DIE TOTEN REITEN SCHNELL.

A világégés után nem épültek új lakótelepek, sőt a megmaradottakban is többnyire denevérek tanyáztak, és a magas házak liftaknáiban már az ötödik emeletig ért a guanó. Az emberiség lélekszáma a békesség beköszöntével sem emelkedett, inkább csökkent, így többé nem volt szükség a temetők szanálására. A sírkertek egyre nagyobb területet hódítottak el a termőföldtől, s lassan gyűrűbe fogták a településeket.
A szőlősdombok határolta Sárdot csak félkörben övezték, de már régóta összefüggő temetőrendszert alkottak, s mivel az elmocsarasodott síkságon nem tudtak tovább terjeszkedni, a város egyes negyedeiben mélyen benyúltak a házsorok közé.
Maguk a sárdiak lakóházaikon csak a legszükségesebb javításokat végezték el, viszont a családi kriptákat, sírboltokat rendszeresen gondozták, csinosították. Az év minden szakában, de különösen a halottak napját megelőző héten idejük nagy részét elhunyt hozzátartozóik közelében töltötték: a gyerekek a sírok közt labdáztak, a tanárok ott tartották a történelemórákat, s az ifjú párok a templomból kijövet először őseik nyugvóhelyéhez zarándokoltak.
Mindenszentekkor délután három óra tájban minden család kivonult a temetőbe, hogy az ünnepre feldíszítse a sírokat. Piros héjú, fehér bélű kalácsot, öblös demizsonokban erre a napra tartogatott óbort, valamint kerti szerszámokat és takarító eszközöket hoztak magukkal. Kitépték a kőlapok repedésein átfurakodó gyomokat, leszedték az elszáradt virágokat, a szemetet az esti máglyarakás színhelyére, a temetőkápolna elé hordták. Szappanos vízzel és Hypóval súrolták le a sírköveket, friss festékkel megújították a megfakult aranybetűket. A nagytakarítás csendben folyt, az ismerősök ilyenkor lehajtott fejjel, köszönés nélkül mentek el egymás mellett, a családtagok is csak a sírok rendbetételét beszélték meg elharapott félszavakkal.
Amikor a temető már ragyogott a tisztaságtól, megjöttek a krizantém- és gyertyaárusok. Ők is szótlanul osztották szét portékájukat, aztán eltűntek, hogy járkálásukkal ne zavarják az ünneplők áhítatát. Az asszonyok elrendezték a krizantémcsokrokat, a családfők kereszt- vagy koporsóalakban kirakták a holtak számának megfelelő gyertyákat, de a gyertyagyújtással vártak napszálltáig.
Felnőttek és gyerekek egyaránt a dombok felé fordulva álltak mozdulatlanul, s csak amikor az utolsó vörös sugár is kihunyt az ormok mögött, akkor fordultak meg könnyű sóhajjal, s a férfiak gyufáért nyúltak a zsebükbe. De még mindig, a gyufaszálat a doboz oldalához szorítva, vártak, míg fel nem csendült a temetőkápolna lélekharangja, amelyre a városi templomok harangjai válaszoltak; ekkor a vigyázó ujjak között kékes lángok lobbantak, és átköltöztek a gyertyák kanócaira.
A temetőőr ugyanebben a pillanatban gyújtotta meg a máglyát: a tűz magasra csapott, baljósan imbolygó füstkígyó emelkedett a táj fölé. A kápolna ajtaja kitárult, és a közelben állók számára láthatóvá vált a fekete brokáttal letakart üres gyászkoporsó s az előtte álló gyerek nagyságú, pislákolva égő húsvéti gyertya.
Az asszonyok mindegyik halottnak vágtak egy szelet kalácsot, megkenték mézzel, letették a kriptalapra; a férfiak borral locsolták meg a sír földjét, majd némán álltak sokáig, amíg egészen be nem sötétedett.
Akkor lehorgasztott fejjel, a gyerekeket csendre intve elindultak hazafelé.

Bakó András segédlevéltáros számára ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Amikor felébredt a pókhálós mennyezetű, sivár padlásszobában, és megpillantotta a reggeli szürkeségben még szutykosabbnak tetsző falakat, a sötétbarnára mázolt, szúrágta bútorokat, nyomban menekülésvágy fogta el. Gyorsan felkelt, eloltotta a maradék olaján tengődő petróleumlámpát, amelyet egész éjszaka égetett, megmosakodott a éjjeliszekrényen homályló mosdótál estéről maradt, piszkos szappanhabot úsztató vizében, vacogva felöltözött, majd lábujjhegyen leóvakodott a korhatag falépcsőn, és a házinéni szobájából kihallatszó megnyugtató hortyogásra fülelve kilopakodott a házból.
De csak a sarkon túl lélegzett fel: most már nem szalad utána az eszelős vénasszony, nem ragadja meg a kabátját, és nem hadarja el újra az ezerszer, ezer különböző változatban előadott zavaros históriát, melynek lényege az volt, hogy kislány korában egy hétig sorozatos erőszakot követtek el rajta a házba beszállásolt katonák - az utolsó háború utolsó Sárdon átvonuló hadseregének katonái. Bakó Andrásnak ezúttal nem kellett ezt végighallgatnia, és közben viszolyogva néznie az öregasszony pudvás karjait, puffadt, bibircsókos arca körül lengedező ritkás, ősz haját.
Bár november másodika munkaszüneti nap, elindult a levéltárba. Ebben senki sem talált volna semmi rendkívülit: a városban köztudott volt, hogy a segédlevéltáros mindennap kora reggeltől késő estig a vármegyeháza legeldugottabb zugába száműzött hivatalában tartózkodik, még szentestén vagy szilveszterkor is ott lehet őt a legbiztosabban megtalálni. Egész nap egyedül üldögélt a penészes, régi iratok, spárgával átkötött újságkötegek között, melyek titkaira rajta kívül senki sem volt kíváncsi, és munka közben padlásokon felkutatott, ócska készülékekből összeeszkábált lemezjátszóján múlt századi hanglemezeket forgatott. A zenehallgatás is munkahelyéhez kötötte, mert a lemezjátszót nem tudta volna máshol használni: a városban egyedül a vármegyeházán működött egy öreg áramfejlesztő - köpködve-köhécselve, de az ezermester Töttős Pál kovácsnak köszönhetően, viszonylag megbízhatóan.
Előző este a levéltárban gyújtott gyertyákat: szüleiért, akik egy távoli, ez idő tájt megközelíthetetlen alföldi városban nyugodtak, és ifjúkori szerelméért, a különös végzetű Korintháért, akinek sírja szintén messze volt Sárdtól. Istenben régóta nem hitt, ezért imádság helyett Schubert d-moll vonósnégyes-ét hallgatta - "A halál és a lányka" című dal témáját feldolgozó második tétele miatt. Többször is feltette ezt a lemezt, amíg a gyertyák le nem égtek, s csak azután tért haza a rideg albérletbe.
A vármegyeháza klasszicista stílusú, belső udvaros épületegyüttese Sárd központjában, egy alacsonyabb dombháton emelkedett. A Borgói térre néző homlokzatán fehérre meszelt, vaskos dór oszlopok sorakoztak. A városállam valamennyi jelentős közintézménye - a pandúrkapitányságtól az adóhivatalig - itt székelt, maga Borgói Cézár főispán is innen irányította a Sárdi Köztársaságot. Bakó András ide igyekezett reggelente, s ma is, mint minden reggel, szorongva lépett be a kapun, bár az őrt álló pandúr arckifejezésében nem fedezett fel semmi aggodalomkeltőt. Mégis torkában dobogó szívvel sietett végig a beüvegezett emeleti körfolyosón: el kellett haladnia a Borgói rezidencia előtt, és sem az ellenséges indulatú főispánnal, sem lenge ruhákban járkáló, elhaladtában őt mindig könnyedén megérintő feleségével nem kívánt találkozni. Ebben is szerencséje volt, s rövidesen Schubert másik híres kvartettjét, a kísérteties kezdetű a-mollt hallgatta a levéltár meghitt, poros csendjében. Örömét az sem ronthatta meg, hogy a vármegyeháza második számú technikai csodája, a központi fűtés, gyengélkedett ezen a napon.
A levéltár ablakai macskaköves, keskeny utcácskára nyíltak, amely meredeken lejtett a Borgói térről a Piac felé. A segédlevéltáros nyugtalan járkálása közben gyakran megállt az egyik rácsos ablaknál, és a sikátorban gomolygó ködöt nézegette: teljesen eltűnt benne a szemközti támfal és a rozsdás vaskorlát, amelybe a járókelők belekapaszkodhattak; most vagy nem járt arra senki, vagy nyomtalanul beléveszett a paplansűrű szürkeségbe. Bakó András dideregni kezdett, bár kabátját nem vette le. Elhatározta, hogy a tervezettnél korábban hagyja el hivatalát, s mielőtt az alsóvárosi temető kápolnájába indulna, felhajt egy pohár forralt bort a Mutschenbacher vendéglőben.
Íróasztalára ki volt készítve Séner János elveszettnek hitt férfikari rekviemje, melyet az egykori sárdi dalárdakarnagy a XIX. század hetvenes éveiben alkotott, s amelyre ő véletlenül, korabeli hagyatéki jegyzőkönyvek között akadt rá. Ma átadja Dusek Ernőnek, aki előre megígérte, hogy amint kezében lesz a partitúra, haladéktalanul megkezdi a próbákat. "Ennyivel tartozom dicső elődömnek, aki a nagy Liszt Ferenc barátjának mondhatta magát" - jelentette ki Dusek Ernő a maga fellengzős modorában, amikor két napja összefutottak az utcán, s váratlanul előrelendülve cuppanós csókot nyomott Bakó András arcára, aki ezúttal nem térhetett ki az énektanár-karnagy érzelemnyilvánítása elől, holott egyébként gyűlölt minden férfibizalmaskodást.
Lassan múlt az idő.
Délben lemehetett volna a pandúrmenzára, ahová a hivatalnokok is jártak, de most inkább teát főzött, és a vacsorára hozott zsíros kenyeret majszolta melléje. A szerény ebéd után megpróbált dolgozni - az 1738-40-es években pusztított pestisjárvány történetét készült megírni -, de figyelme minduntalan elkalandozott, s hiába melegedtek fel közben a fűtőtestek, vacogása nem szűnt meg;valami meghatározatlan, baljós előérzet is feltámadt benne. Ezért már fél háromkor felállt munkája mellől, és elhagyta a vármegyeházát.
A vendéglőben sem ült sokáig. Zaklatottsága csakhamar tovaűzte, s nemsokára - maga sem tudta, hogyan keveredett oda - a temetőlabirintus zegzugos útjait rótta.
Félóra elteltével már nem tudta, merre jár: eltévedt a sírkertet borító sűrű ködben, amelyen alig néhány lépésre derengett át a halottak napi gyertyák, mécsesek gyenge fénye, és a sírfeliratokat egészen közelről lehetett csak elolvasni.
De ezek a feliratok kevés útbaigazítást nyújtottak, mert az idők során rengeteg Eszterbauer, Ranga, Csötönyi, Vesztergombi, Babits, Klézli és Föglein költözött a föld alá; sírjaik, miután a családi kripták megteltek, a temetőváros különböző kerületeiben voltak szétszórva; a közvetlen hozzátartozók is nehezen tudták valamennyit számon tartani. Ráadásul Bakó András a temető olyan fertályára vetődött, ahol a sírok többségét már nem gondozták, mert a birtokos családok kihaltak. "Én sem hagyok magam után senkit" - gondolta a segédlevéltáros, és lelkifurdalást érzett, amiért agglegény maradt, s még most, ötvenhárom éves korában is a régen elporladt, titokzatos Korintha emlékét őrzi öregedő szívében. De aztán eszébe jutott unokaöccse, Bakó Imre, az ősi sárdi família utolsó fiúsarja, akit fiaként szeretett, és a képzeletében felrajzolódott gyermekarc finom vonásai mosolyra derítették.
Körülnézett, kitől kaphatna felvilágosítást a kápolnához vezető útról. Látott ugyan időnként égő gyertyával elsuhanó árnyalakokat, de ha nyomukba eredt, hirtelen eltűntek, a bolygó fény kihunyt, mielőtt megszólíthatta volna őket. Folytatta hát a keresést, és maga próbált tájékozódni: félő volt, hogy beletéved az elmocsarasodott ótemetőbe, ahová fényes nappal sem tanácsos bemerészkedni, hát még ebben az órában, amikor a ködöt a leszálló sötétség kezdi átitatni, s egyre tömörebb, nemezszerű anyagban kell előrehaladnia - könnyen belesüppedhet valamelyik felázott sírhalomba, s találkozhat az állítólag odáig elportyázó nádi farkasokkal is.
S mintha aggodalmas gondolatára visszhangzott volna, bokor zörrent meg mellette, és egy nagy testű állat bújt ki belőle. A férfi megtorpant: vörösen izzó szemek villogtak rá, kutyáé vagy farkasé, nem tudta eldönteni. Az állat lelapult a földre, és morogva kúszott feléje. A segédlevéltáros idegesen kotorászott a zsebében, bicskáját kereste, de valószínűleg nem tette el ebéd után, levéltári asztalán felejthette, a Séner-partitúrát tudta csak összetekerve, fegyverként maga elé tartani. A kutya vagy farkas odakapott a papírhengerhez, de valami riasztót orronthatott meg rajta, mert rögtön visszahőkölt, és elcsörtetett a bozótba.
Bakó András felsóhajtott: elmúlt a veszély...
Szárnysuhogásra lett figyelmes: madárraj szállt el fölötte, varjú formájú, de varjaknál nagyobb, fekete madarak; károgás nélkül, némán szelték a levegőt, mintha sötét vizű, széles tó tükrét hasítanák. Bakó Andrásnak úgy tetszett: tófenéken áll, onnan bámulja a rejtélyes madarak vagy halak vonulását.
Megborzongott, és keresztet vetett.
Ebben a pillanatban a ködből bizánci kupolás, ormótlan kőépület körvonalai bontakoztak ki: a Borgói mauzóleumé. E körül keringett régóta, pedig a mauzóleumtól nyílegyenes út vezetett a kápolnához. Megkönnyebbülten indult tovább, de néhány lépés után tétovázva megállt, orrához emelte a partitúrát.
Dohos porszagot várt, ehelyett fojtó tömjénillatot érzett áradni belőle.

Imrében napok óta bujkált a betegség, de míg bizonytalan volt, indítanak-e halottak napján különvonatot Dolmára, nem tört ki rajta. Mindenszentekkor még nem gyűlt össze a mozdony befűtéséhez szükséges száraz tehéntrágya és venyige, s a kisfiú, amikor ezt megtudta, teljesen megnyugodott. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégis megy vonat - az ötödik óra vége felé jött érte édesanyja, az iskolába -, ám ekkor már késő volt. Zúgó halántékkal állt fel a padból, alig bírt hazavánszorogni; tudta, hogy most már úgysem hinnének neki, s keserűen megbánta, hogy nem volt kitartóbb.
Igaz, két hete titokban minden este vizes zoknit húzott lefekvés előtt, úgy ment az ágyba, s éjszaka, ha sikerült felébrednie, kilopódzott a konyhába, és lefeküdt a hideg kőre, de úgy látszik, ez sem volt elég... Most viszont valóban kirázta a hideg, s ha lett volna még Sárdon lázmérő, biztosan legalább hőemelkedést mutatott volna, vagy talán igazi lázat is? A kettő közti különbséget régóta tapintással állapították meg a kifinomult anyai kezek, de azok is csak "kis" lázat és "nagy" lázat tudtak megkülönböztetni: olyat, amilyet az éjszakai borogatás elmulasztott, és olyat, amihez már orvost hívtak (aki maga is csak borogatást és gyógyteákat rendelt, de a gyerek néhány napig otthon maradhatott).
Imre megtapogatta a homlokát: nyirkos volt és meleg, de "nagy" lázat csak estére várhatott, a dolmai utazást nem kerülheti el.
Márpedig attól rettegett.
Nem mintha nem szerette volna Dolmát, ahol anyai nagyszülei és unokatestvérei éltek: nagyon is szeretett ott nyaralni. Nagyokat fürdött a Holt-Dunában, fürdés után elszaladt megnézni az őrségváltást a Krolov-palota előtt, a többi mezítlábas utcagyerekkel együtt ámuldozott I. Cirill testőreinek aranysujtással díszített hófehér egyenruháján, s mióta megtanult olvasni, csodálatos régi képes újságokat böngészett a nagyapai ház padlásán, miközben patakokban csorgott róla a veríték az izzó félhomályban, amelybe porszemek táncától rezgő, vakító sugarak fúródtak.
Nem, a nyarak ellen nem volt kifogása; néha még a vízumát is meg kellett hosszabbíttatni, annyira nem kívánkozott haza, s örömmel ment át húsvétkor is, vagy karácsony másnapján.
De a halottak napi temetőlátogatástól irtózott.
Irtózott, holott mindenszentekkor most is szívesen ment ki szüleivel a sárdi Bakó-, Kardos-, Gyorsok- és Tavasz-ősök sírjaihoz. Tőlük nem félt, és Dolmán sem a Stirsky-, Petrits-, Schubert- és Beret-sírok riasztották, hanem nyolc hónapos korában meghalt ikerbátyjáé. Az is csak tavaly nyár óta, amikor egyszer összeveszett egyik unokatestvérével, s az dühében ezt kiabálta: "Bárcsak te feküdnél odakint, a Pista biztosan nem lenne ilyen gyáva szaralak!"
Imre akkor nem fogta fel teljesen a nála két évvel idősebb Laci szavait, de éjszaka rosszul aludt, és másnap kifaggatta nagyanyját a halottról. Megtudta tőle, hogy a Pista nem kopaszon született, mint ő, hanem gyönyörű aranyszőke fürtökkel, hogy éjszaka sohasem sírt, soha nem is kellett ringatni, csak feküdt ágyacskájában, mutatóujját a szájába dugva, és mosolygott, mint egy angyal. "De hiszen angyal is lett belőle hamarosan" - fejezte be a nagymama, és könnyezve sietett ki a konyhába, hogy utánanézzen az ebédnek.
Imrében ekkor megrendült valami, ettől kezdve szótlan, visszahúzódó gyerek lett belőle, s amikor a szünetről hazatért, tanulmányi eredménye is visszaesett.
És most megint Dolmára kell mennie, kezébe nyomták a gyertyát is, amit majd a testvérke sírján kell meggyújtani. De nem mert tiltakozni, megadóan ballagott ki az állomásra, még a fásszatyor egyik fülét is elkérte. Ugyanilyen néma beletörődéssel álldogált anyja kezét fogva a peronon, míg apja leadta a fahasábokat a masinisztának (tehenük nem volt, a téli tüzelőből kellett elvenni a jegyrevalót), s összeszorított szájjal szállt fel a vagonba.
A palánki határállomásig lépésben haladt a vonat, s olyan sűrű ködben, hogy még a Sió-híd rozsdás rácsszerkezetét sem lehetett látni, amikor óvatosan áthaladtak a rozzant hídon, az egykor hajókat hordozó, ma már elsekélyesedett, békanyálas csatorna felett.
Palánkon felszálltak a despota granicsárjai, elkérték az útleveleket, majd kellemes halottlátogatást kívánva leugráltak a vonatról. Parancsnokuk intett a masinisztának: tovább!
Dolmán nem várta őket senki. Imre elhárította édesanyja kezét, és előrefutott. A kijáratnál azonban megtorpant: két újságpapírral letakart holttest hevert a fal mellett, a papíron - a mellkasuk táján - átütött a vér. A restiből húzták őket oda, egyikük még görcsösen szorongatta véres pengéjű bicskáját.
- Ne nézz oda! - szólt rá Imrére az apja, és tenyerével eltakarta a gyerek szemét. - Siessünk az omnibuszhoz! - Édesanyja nem szólt, csak újra megfogta a fiú kezét, és most már nem is eresztette el, amíg a hat ló vontatta, viharvert karosszériájú Ikarus be nem gördült a falu főterére.
Itt már nem volt köd, de amikor leszálltak az omnibuszról, szemerkélni kezdett az eső.
A nagyszülőknél nem időztek sokat. Átadták ajándékaikat: kis kosár szőlőt, egy csomag pipadohányt a nagypapának, kendőt a nagymamának, megkóstolták a frissen sütött kukoricaprószát, s máris indultak a temetőbe: alig két órájuk maradt a visszaindulásig.
A temetőkapuban most is ott ült Liu Kiang-shi tajvani dandártábornok. Lehunyt szemmel, gőgösen trónolt szalmaszékén; pucerje kéregetett helyette. Rajtuk kívül még tíz-tizenöt tajvani katona - az egykori helyőrség maradványa - lézengett Dolma utcáin; összeaszott, fáradt emberkék, akik már régen lemondtak róla, hogy eljön értük a negyven éve megígért csapatszállító repülőgép, és hazaröpíti őket. Azért naponta felsöpörték a futballpályát - a kijelölt leszállóhelyet -, bár a világon alig egy-két helyen emelkedtek levegőbe néhanapján a sötét hangárok mélyén porosodó gépmadarak.
Imre - szülei engedélyével - adott a pucernek egy vasgarast, és zavartan nézte, hogy az öreg szolga hálálkodva hajlong előtte. Egy pillanatig úgy tűnt, a tábornok is kinyitotta vizenyős szürke szemét, de a kisfiú ebben nem lehetett teljesen bizonyos.
A sír előtt állva megpróbált másra gondolni: az Irokézek fia című megsárgult, töredező lapú múlt századi könyvre, melyet Bandi bácsitól kapott ajándékba, és már háromszor elolvasta; Nemes Editre, aki egy osztállyal lejjebb járt, s Imre egyszer fogócskázás közben elkapta a copfját, de megzavarodva a kislány hajának kesernyés-tiszta fakéregillatától, rögtön el is engedte, s azóta mindig kiszárad a szája, ha meglátja őt az iskola folyosóján; a számtanleckére, amit hazatérésük után még meg kell csinálnia; minden egyébre, még az őt állandóan zaklató Orbán Ferire is, csak arra a parányi holttestre ne kelljen, amely őhelyette porladozik a homokos dolmai földben, akinek a helyét ő bitorolja a világban...
Nézte a fejfát, amelyen alig látszottak már a tüzes vaspálcával beleégetett betűk: BAKÓ ISTVÁNKA ÉLT NYOLC HÓNAPOT, s míg anyja vizet töltött egy befőttesüvegbe és elrendezte benne a krizantémcsokrot, apja pedig kivette Imre kezéből a gyertyát, és meggyújtva a fejfa elé állította, ő akaratlanul elképzelte magát "annak" a helyén, amint ott fekszik az örök sötétségben és moccanni sem tud a szűk faládában; kiáltani szeretne, de nem bír, és úgysem hallaná meg senki; szájába sár folyik, diókoponyáján a föld mélyébe leszivárgott esőcseppek kopognak; érezte, ahogy bordáit lassan beszövik és összeroppantják a gyökerek; borzalomtól tágra nyílt szeme előtt egy kígyó keskeny feje imbolyog, nyelvét öltögeti és fojtó krizantémszagot fú rá, krizantém- és gyertyaszagot, amitől felkavarodik a gyomra...
Elsötétült előtte a világ, végigvágódott a síron; esőtől felázott földdel teltek meg orrlyukai...
Csak órák múlva, sárdi ágyában tért magához, amikor édesanyja kicserélte a borogatást láztól égő homlokán.

                                              5

Bakó András mosolyogva lépett a kápolnába, de a gyászkoporsó és a bágyadtan pislákoló húsvéti gyertya láttán elpárolgott a jókedve.
Dusek Ernő jött elő a katafalk mögül.
- Csakhogy itt vagy! Nem követtek?
- Ugyan, ebben a ködben... Miért követtek volna?
- Azt sohasem lehet tudni - válaszolta az énektanár titokzatosan, és a karja elé emelte mutatóujját: - Pszt! Nem hallasz semmit?
- Nem - mondta nyugodtan Bakó András. - A többiek?
- Itt vagyok - zendült fel a katafalk másik oldaláról kilépő Gerenday Lajos basszusa.
- Itt vagyunk - csatlakozott hozzá vékonyabb hangon Schőner István és Szandtner Antal, akik egy sötét zugban álló padról emelkedtek fel. A két középkorú férfi úgy hasonlított egymásra, mintha ikrek lettek volna: mindketten alacsonyak voltak, rövidre stuccolt hivatalnokbajuszt viseltek, kifényesedett, fekete ünneplő volt rajtuk, jobbjukban - akárcsak Dusek és Gerenday - tőrös botot szorongattak.
- És Jeszenszky? És Rüll? - nézett körül a segédlevéltáros. - Nélkülük nem kezdhetjük a próbát.
- A próbát? - kérdezte meglepetten Dusek Ernő. - Persze, te még nem tudod... Rövidesen ők is itt lesznek. Úgy beszéltük meg, hogy egyenként és különböző útvonalakon közelítjük meg a kápolnát. Az ördög nem alszik...
Bakó András vállat vont, de nem faggatózott: megszokta már Dusek fontoskodását. Órájára pillantott: negyed hat volt, nem is késett sokat. Odament az egyik közönséges táblaüveggel borított csúcsíves ablakhoz, nekitámasztotta homlokát.
Időközben teljesen besötétedett, az utolsó temetőlátogatók is hazaindultak. A gyertyák kevés kivétellel tövig égtek. Végéhez közeledett a halottak napja, a gyertyák kihunytával hamarosan megújulnak a tisztítótűzben szenvedők kínjai.
Bakó András elmosolyodott a régi babonán: nem hitte, hogy a sápadt viaszlángok bárkit is megszabadíthatnak az ünnep idejére a túlvilágon reá mért gyötrelmektől, mint ahogy a túlvilági létben sem hitt igazán... Megszólalt benne "A halál és a lányka", dudorászni kezdett, elfeledkezve a háta mögött sustorgókról.
Halkan megcsikordult a kápolna vasajtaja: besettenkedett a kölyökképű Jeszenszky Ákos; fürgén körbejáratta tekintetét, majd intett a kint toporgó Rüll Lajosnak. Rüll is beóvakodott, görnyedt hátát kiegyenesítette, és fiatalabb társát követve csatlakozott a katafalknál csoportosuló dalárdistákhoz.
Most már hatan tanácskoztak a húsvéti gyertya imbolygó fényében, csak a segédlevéltáros, aki Jeszenszkyék jövetelét nem vette észre, állt továbbra is az ablaknál, háttal nekik, és gyanútlanul dúdolgatva várta a partitúraátadás ünnepélyes pillanatát.
Összerezzent, amikor Dusek Ernő megérintette a vállát.
- András, te vagy köztünk a legműveltebb, rád hallgatni fognak. Neked kell megszövegezned a kiáltványt.
- Miféle kiáltványt? - hökkent meg a merengéséből felriasztott Bakó András. - Azt hittem, Séner János rekviemjét tanulmányozzuk át ma este. Tessék, itt van a kézirat! Elhoztam neked, ahogy í gértem. - Az énektanár kezébe akarta nyomni a partitúrát, de az elhárítólag hátralépett.
- A rekviem várhat, tartsd csak magadnál! Most fontosabb dologban kell döntenünk. Inter arma silent musae, azaz - tegnap korán volt, késő lenne holnap. Tovább nem tűrhetünk!
- Mit nem tűrhetünk?
- Borgói Cézár zsarnokságát. - Dusek Ernő szenvedélyesen megrázta homlokába hulló művésztincseit. - Elegünk van a kizsákmányolásból. Ha így folytatja, koldusbotra juttat valamennyiünket...
A koporsóhoz tuszkolta a vonakodó segédlevéltárost, beállította a dalárdisták gyűrűjébe, és szónokolni kezdett:
- Barátaim! Eddig is sokféle adóteher nehezedett ránk. Telekadó, házadó, ebadó, boradó, földbérlet, jövedelmi adó, községfejlesztési hozzájárulás, védelmi adó, házasságkötési illeték, jus primae noctis megváltás, gyermektelenségi elvonás, bölcsőadó, fejadó minden családtag után, sírhelymegváltás, koporsóadó, temetkezési díj... Ez még mind hagyján! Jó, rendben van, sokba kerül az államapparátus, sokba kerülnek Lukrécia asszony toalettjei... De amit most kieszelt a főispán, az minden képzeletet felülmúl. Mindannyian tudjuk már, hogy a jövő hónaptól elhalálozási adót fog bevezetni. Azzal az indoklással, hogy csak így lehet megfékezni a lakosság rohamos fogyatkozását. Ám ez merő porhintés. Az igazság az, hogy Borgói a befolyt pénzösszegeket pandúrserege fejlesztésére kívánja fordítani...
A dalárdisták felzúgtak. Dusek Ernő felemelt kézzel csendet kért, és tovább beszélt:
- De hát kérdem én, mi szüksége van még több pandúrra, akiket mind nekünk kell majd etetnünk és ruháznunk? Máris harmincan lebzselnek körülötte, holott a közcsend fenntartásához tíz is elegendő lenne... Talán külső támadás fenyegeti szép hazánkat? Kötve hiszem! Mióta Borgói Guidó szögesdróttal kerítette be a Sárdhoz tartozó földeket, soha senki nem próbált bennünket meghódítani. Legközelebbi szomszédainkkal évtizedek óta békességben élünk. Dolmára még vonat is jár... Nem inkább Borgói Cézár akarja-e kiterjeszteni biztonságos, jól védhető határainkat? Apjának, nagyapjának elég volt a polgármesteri cím - neki miért kellett önhatalmúlag főispánná kineveznie magát? Talán már a hajdani Dolma vármegye újraegyesítéséről álmodozik? Sürgősen cselekednünk kell, mielőtt ez a kalandorpolitika katasztrófába sodorja államunkat...
A dalárdisták ismét felmorajlottak; a meglibbent gyertyaláng fenyegető árnyakat vetített arcukra. Szorosan körülfogták Bakó Andrást, alig bírt levegőt venni. Már megbánta, hogy eljött közéjük. Nem tagadhatta, hogy sok igazság van Dusek Ernő szónoklatában, ennek ellenére - talán a túlfűtött előadásmód miatt, talán amiatt, hogy minduntalan megcsapta az énektanár-karnagy borszagú, áporodott lehelete - egyre erősödő viszolygással hallgatta.
- Vagy ott vannak az igazolványok - folytatta Dusek Ernő rövid hatásszünet után. - Nem vitatom szükségességüket: személyi igazolvány és a szomszéd falvakba szóló útlevél nélkül nem lehet meglenni, bár a nemi érettségi okiratot vagy a temetőlátogatási havijegyet már feleslegesnek vélem. Még azt is kész vagyok elfogadni, hogy minden évben meg kell újíttatnunk őket, sőt abban egyenesen demokratikus tendenciát látok, hogy a főispán, hódolva a családi tradíciónak, saját kezűleg készíti az igazolványképeket. De az már tűrhetetlen, hogy adategyeztetésre berendelt lányaink, asszonyaink ki vannak téve a kéjsóvár pandúrkapitány zaklatásainak. Vesszen a szoknyapecér Berkes Jenő! Le a pandúrokkal! Követeljük az elhalálozási adó eltörlését és a polgárőrség visszaállítását! Valamint... de hát te is mondj valamit, András, a te szavadra várunk.
- Olyan szépen elsoroltad összes sérelmünket - kezdte óvatosan Bakó András -, nem gondolod, hogy neked kellene megírnod azt a kiáltványt?
- Kérlek, Bandi bátyám! - szólt közbe Gerenday, a tagbaszakadt mészáros, aki böllérkedéssel is foglalkozott, és kedvderítő asztali rigmusok költőjeként volt közismert. - Fontold meg jól a dolgot! Mégiscsak neked van a legnagyobb tekintélyed a városban. Te ismered legjobban Sárd történetét, te bizonyítottad be, hogy a Borgóiak történelmi jogai csaláson alapulnak...
- Azt is te írtad meg - vette át a szót a komoly Szandtner Antal -, hogy Borgói Edét nem az általa győzelemre vezérelt népfelkelés állította a város élére, hanem az albán városparancsnok, akit megajándékozott nyolc-tíz éves pucér kislányokat ábrázoló fényképgyűjteményével...
- Csak te vezethetsz bennünket Berkes Jenő pandúrjai ellen - győzködte Schőner István.
- Úgy van - helyeselt félénken Rüll Lajos, és elpirult.
Társai szánakozva néztek rá: mindannyian tudták, hogy a pandúrkapitány nemrégiben elcsábította a kis szabómester feleségét. Csak azt nem tudták, hogy Rüll, aki előzőleg tíz éve nem hált már az asszonnyal, az eset óta minden este letérdepelteti őt a hálószoba közepén, részletesen meggyóntatja, majd a megaláztatástól és az aktus elbeszélésétől felkorbácsolt érzékekkel lefekszik vele - a szőnyegen teszi magáévá, akárcsak Berkes: ezzel is fokozva az együttlét önkínzó gyönyörét.
- De hát mit akartok ti éntőlem? - döbbent meg Bakó András. - Énekeljetek inkább, legalább egy tételt vegyünk át ma este!
- Majd énekelünk, ha eljön az ideje - jelentette ki határozottan Dusek Ernő. - Most fontosabb teendőnk van.
- Engem hagyjatok ki belőle!
- Nem értelek, Bandi bátyám - avatkozott közbe ismét Gerenday. - Te, aki olyan bátran feltártad az igazságot, te utasítanád el a zsarnokság elleni harcot?
- Miért harcolnék én a zsarnokság ellen? Éppen elég, hogy nem hajtok fejet előtte... Minden reggel bemegyek a levéltárba, végzem a munkámat, abban a tudatban, hogy bármelyik percben értem jöhetnek. De erre mindeddig nem került sor, mert a főispánt nem elégítené ki a megbüntetésem - ő arra vágyik, hogy én is leboruljak a nagysága előtt, és szeressem. Ha már a szeretetemet nem kaphatja meg, beérné a gyűlöletemmel is, de a közönyömmel szemben tehetetlen. És nemcsak énvelem van így... Mi, sárdiak, látszólag valamennyien engedelmesek vagyunk: megpróbálunk kibújni az adók alól, de azért pontosan befizetjük őket; évente új fényképet csináltatunk egyre számosabb igazolványainkba; elnézzük a pandúrok pökhendiségét; részt veszünk az állami ünnepeken és a hálaadó istentiszteleteken - de közben mindez alig érint bennünket... Ha megadtuk a főispánnak, ami a főispáné, hazamegyünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk: dolgozgatunk a szőlőben vagy a műhelyben; szoknyák alá nyúlkálunk, és veszekszünk az asszonnyal a konyhapénzen; keresztelőt ülünk és halotti tort, egyszóval: éljük a magunk életét, és fütyülünk a Borgói-dinasztia nagyságára... A főispán pedig a lelke mélyén érzi ezt, és fél tőlünk. Jobban fél a közönyünktől, mintha összeesküvést szőnénk ellene. Ó, akkor kéjesen lecsaphatna ránk, elrettentő például fellógathatná a főkolomposokat, s miután kidühöngte magát, megnyugodna... De így nem tehet ellenünk semmit, és ettől elbizonytalanodik. Még egy ideig handabandázik, mindenfélét kieszel, hogy felhívja magára a figyelmet, de előbb-utóbb belátja majd, milyen szánalmasak, mennyire hiábavalóak az erőfeszítései - úgysem fogjuk sem csodálni, sem tisztelni soha; jobban teszi, ha békén hagy minket... És Borgói Cézárral még ki lehet jönni valahogy. Gondoljatok arra, hogy Sárdombon boszorkányt égetnek, a bátyai sogún karóba húzatja az engedetleneket...
- Teljesen elfogadhatatlan az érvelésed - szakította félbe hidegen Dusek Ernő. - Te könnyen beszélsz, neked jól fűtött, kényelmes helyed van a vármegyeházán, és Lukrécia asszony megvéd a férje haragjától. De mi az arcunk verítékével keressük meg a kenyerünket, és megelégeltük, hogy mindig mások élvezzék munkánk gyümölcsét. Vagy azt hiszed, olyan nagy élvezet Szandtnernek és Schődernek egész nap akták felett görnyednie az adóhivatalban, Jeszenszkynek szaros tehenek szőrét kefélni? Gerenday fülét talán kellemesen csiklandozza a disznók visítása? S én, aki sokkal többre lennék hivatott, azért vesződöm a rakoncátlan nebulókkal, hogy fillérekből tengődjem életem végéig? És ott van a szegény Rüll Lajos, akinek még a ... róla nem is beszélve!... Velünk kell tartanod, mert szükségünk van a nevedre. Már nem is léphetsz vissza, mert beavattunk mindenbe... És most jól figyelj arra, amit mondok! Mi hatan úgy döntöttünk, hogy a közeli hetekben felkelést robbantunk ki a főispán megdöntésére a te vezérleteddel. Ne ijedj meg - válaszolt gúnyosan a segédlevéltáros ijedtnek vélt mozdulatára -, csak szellemi vezérletről van szó: kiáltványírás, általános irányelvek kidolgozása, tömeggyűlések levezetése... A katonai irányítás az én feladatom.
- Öngyilkosság. Fegyvereitek sincsenek.
- Majd lesznek - tüzeskedett Jeszenszky, aki legfiatalabb lévén, eddig meghúzódott a háttérben. - Addig pedig megteszi a szőlőkaró is.
- És ha nem vállalom? - kérdezte Bakó András sarokba szorítva.
- Akkor... - Dusek Ernő kiugratta tőrös botjából a pengét. - Magad is tudod.
Bakó András segélykérően nézett körül. De az összeesküvők rezzenetlenül álló csoportjában egyetlen részvevő szempillantással sem találkozott, még Rüll Lajos is elszántságot erőltetett magára. Megadóan hajtotta le a fejét...
Ám ekkor különös nesz hallatszott. Mintha a közelben valaki - de egészen tompán, fal vagy függöny mögött - tüsszentett volna.
- Mi volt ez? - kérdezte riadtan Rüll Lajos.
Dusek Ernő csendre intette a társaságot, és lábujjhegyen körbejárta a kápolnát. Végül megállapodott a katafalknál. Óvatosan lehúzta róla a takarót, majd Gerenday segítségével felemelte a fedelet.
A dalárdisták felhördültek. A koporsóban, amelynek szertartási célt szolgálván, üresnek kellett volna lennie, feküdt valaki.
Vajon ki lehet?
Schőner István a halott fölé tartotta a húsvéti gyertyát. A látvány mindannyiukat megdöbbentette. Borgói Cézár titkárát, a mindig elegáns, lenyalt hajú Lugosi Bélát pillantották meg, ezúttal is frakkban, fehér ingmellényben. A titkár szeme nyitva volt, eszelős rémület tükröződött benne.
- Él - suttogta Schőner István.
- Mindent hallott. Meg kell ölnünk! - mondta Dusek, és társaira nézett. Azok sorra bólintottak, csak Bakó András fordította el a fejét. Az összeesküvők megcsillantották tőreiket.
- Ne bántsanak! Mindent bevallok - pattant fel ijedten Lugosi, de látva a dalárdisták zord tekintetét és feléje irányzott tőreit, szívéhez kapott, és hörögve visszahanyatlott.
Gerenday, akinek nagy gyakorlata volt a halál beálltának megállapításában, a titkár mellkasára hajolt, s kisvártatva így szólt: - Meghalt.
- Tegyetek vissza mindent a helyére, és menjünk innen - határozott gyorsan Dusek Ernő. - Néhány napig kerüljük egymást!
Az összeesküvők némán engedelmeskedtek, majd sietve távoztak a kápolnából.
A húsvéti gyertyának már csak csonkja pislákolt, amikor a város harangjai tizenkettőt kongattak. Az első kondulásra lassan felemelkedett a koporsó fedele, a nehéz takaró lecsúszott, és kioltotta a gyertyát. Lugosi Béla felült, és vörösen izzó szemekkel nézett maga elé.
Aztán sátáni kacajra fakadt: szájából agyarként meredezett két megnyúlt, hegyes szemfoga.

6

Borgói Cézár türelmetlenül várta titkára visszaérkezését.
Tágas hivatali szobájában - egykor a vármegyeháza díszterme volt, ahol Liszt Ferenc is hangversenyezett - egyetlen asztali lámpa sápadt fénykörében trónolt terebélyes, barokk íróasztala mögött. Gondok felhőzték redőkbe vont, domború homlokát. Hogy nyugtalanságát elűzze, Lugosi Béla A Borgói család története Sárd felvirágzásának tükrében című helytörténeti munkáját olvasta, melyet hűséges titkára nem utolsósorban azért állított össze, hogy Bakó András hazug, ám közkézen forgó pamfletjét ellensúlyozza vele.
A főispán időnként felemelte fejét, s futó pillantást vetett az íróasztallal szemben álló hatalmas velencei tükörre, amely előtt beszédeit szokta elpróbálni. Elégedetten konstatálta félhomályból előderengő, aranycirádák keretezte alakjának komor fenségét.
Ezt olvasta:
"Viharfelhők tornyosultak Magyarország egén, amikor Bürger Ádám udvari fényképész 1896. augusztus 2-án, délután öt óra tájban áthaladt a Vereckei-szoroson. Amikor már bizonyosan az éppen ezeréves fennállását ünneplő világbirodalom földjére ért, megállt, levette válláról a nehéz fényképező-masinát, és hátrafordult áldott állapotban lévő, de őt ennek ellenére fáradhatatlanul és bizalommal követő feleségéhez, s a pillanat ihletétől megszálltan így szólott hozzá: - Éva, ha fiunk születik, Árpádnak fogjuk nevezni.
Így is történt. Bürger Árpád, aki vezetéknevét a későbbiekben Borgóira magyarosította, már Sárdon látta meg a napvilágot. Itt szívta magába a honszeretet és szorgalom édes levegőjét, s az ő munkássága virágoztatta fel az apjától örökölt szerény műtermet, ő lett megalapozója a dinasztia jövendő nagyságának..."
Borgói Cézár büszkeségtől dagadó kebellel olvasta e felemelő sorokat, de örömébe üröm vegyült, mert eszébe jutott a Bakó András által összetákolt iromány - Sárd egykori megyei város monográfiája - mindezzel ellentétes verziója. Előkotorta fiókjából a gyalázkodó fércművet, amelyről titokban másolatot készíttetett, és kinyitotta a megfelelő fejezetnél:
"Kutatásaim során olyan feltétlen hitelt érdemlő dokumentum birtokába jutottam, amelyből egyértelműen kiderül, mennyire megalapozatlan a Borgói-dinasztia hivatalosan propagált eredetlegendája, mely szerint a család ősapja a Vereckei-szoroson keresztül lépett az akkortájt nemcsak létező, hanem némi világpolitikai jelentőséggel is bíró Magyarország területére.
Az ugyan helytálló, hogy a Borgóiak, illetve akkor még Bürgerek 1896-ban érkeztek a Kárpát-medencébe, csak éppen nem a feltételezett helyen és időpontban. A valóságban Bürger Ádám és felesége május elején, még pontosabban Szent György éjszakáján kelt át a Borgói-hágón, amint ezt Jonathan Harker londoni ügyvéd útinaplójából napnál világosabban kitetszik.
A napló eredeti kéziratát egy Sárdon hosszasan időző angol főnemes, lord Ruthven adományozta a levéltárnak, hálából a szíves vendéglátásért, amelyben elődöm, Obri levéltáros házában része volt. (Adataim szerint Obri bájos húga házasságot kötött a lorddal, s együtt utaztak tovább Athénba.)
Jonathan Harker feljegyzéseinek ide vonatkozó része az alábbiakat tartalmazza:
>Kísérőim elbúcsúztak tőlem, mondván, hogy útjuk sietős, és semmiképpen sem várhatják be ezen az Istentől elátkozott helyen az éj leszálltát. Ha Drakula gróf kastélyába akarok eljutni, ám tegyem, de ők semmiképpen sem időznek itt addig, míg a gróf fogata értem jön, hiszen Szent György éjszakája következik, s ilyenkor a gonosz lelkek csapatostul járnak a Borgói-hágón.
Így hát leszálltam, és vártam. Már teljesen besötétedett, amikor mozgásra lettem figyelmes, de nem fogat érkezett, hanem két nyomorúságos kinézetű emberi alak: egy férfi és egy asszony közeledett felém, a férfi valami otromba szerkezetet, áldott állapotban levő asszonya hatalmas, piszkos batyut cipelve.
Amikor mellém értek, a férfi illemtudóan köszöntött, és a Besztercére vezető utat tudakolta tőlem. Megmutattam nekik, s lelkükre kötöttem, hogy siessenek fedél alá jutni, mert az asszonykának - s magzatának különösen - ártalmára szolgálhat a leereszkedő éj hidege. Némi pénzmaggal is elláttam őket, mire a férfi, zsíros kalapját melléhez szorítva, hosszasan hálálkodott, és egy szintúgy zsíros, szakadozott névjegyet nyújtott át, amelyen cirkalmas betűkkel ez állt: